2022. aug 05.

Szakdolgozat: "A menyasszonyi ruha története" 1. rész

írta: Sz. Barta Ágnes

1-16. oldalig tartalma néhány képpel

A dolgozatom jól sikerült, olyannyira hogy a felkészítőtanárom azt mondta eladhatnám egy esküvői magazinnak. Nagyon szerettem anno a kutatást a témában, a képek gyűjtését, sőt még a tartalom összeállítását is. Több blogbejegyzésbe fog csak beleférni az egész. A képek közül, -ami a dolgozatban volt- nem mindet teszem majd be a blogba. A forrásokat minden alkalommal beteszem, de az nem csak erre a részre, hanem az egész műre van, és lehet, hogy valamelyik forrás honlapcíme azóta már megszűnt. Remélem ti is érdekesnek tartjátok majd! Jó olvasgatást!

A menyasszonyi ruha története

A menyegző régen is nagyon fontos volt egy hajadon életében, sőt talán még jelentősebb is, mint napjainkban, hiszen a lány az apai gyámság alól ekkor került „ura és parancsolója” fennhatósága alá. (A szó szoros értelmében a házas nő ügyeit, beleértve vagyona kezelését is, a férj intézte.) A házassággal ugyanakkor a nő társadalmi rangot nyert – minden lány rettegett attól, hogy vénlány marad. Így az esküvő az egyik legnagyobb ünnep volt az életükben (még ha harmadszor is mentek férjhez, mint 1502-ben Lucrezia Borgia).

Ferrara hercegasszonyának ruháján a geometria szigora érvényesült: csíkos morello (sötétvörös) színű atlaszselyemruhát viselt, a franciásan bő ujjak hermelinnel voltak bélelve, a ruhára boruló köpeny pedig olyan szövetből készült, melynek gazdag XVI. századi rajzolata az arany alapra aranyat arannyal halmozott és hermelinnel bélelte – így írja le Maria Belonci történész író eredeti források alapján Lucrezia Borgia ruháját, amelyet 1502-ben Alfonso d’ Estével történő házasságkötésekor viselt.

A család, a társadalom el is várta, hogy a menyasszony és a vőlegény a lehető legpompásabb külsővel jelenjék meg, dúsan hímzett és ékkővel díszített élénk színű selyem és bársonyöltözékben, ami esetenként nem kis nehézséget okozott a gyengébben fejlett hölgyeknek. I. Ferenc francia király (1494-1547) unokahúgát, Margarete von Cleve-t pl. két markos nemesúr vonszolta az oltár elé. Nem mintha a 13 éves kis hercegnő ellenkezett volna, de ezüstvirágokkal hímzett aranybrokát ruhája olyan súlyos volt, hogy egyedül nem bírt járni. Néhány évtizeddel később IV. Henrik (1553-1610) krónikása arról számolt be, hogy Condé herceg menyegzőjén a szép ara drágakövekkel hímzett aranybrokát ruhájának súlya alatt megrogyott, s nem tudott belépni a templomba. A király Montmorency herceget küldte oda azzal a paranccsal, hogy fogja galléron és cipelje oltárhoz.

Hosszú ideig nem volt meghatározott színe a ruháknak. 1492-ben Beatrice d’ Este Lodovico il Moróval kötött házasságakor a ceremónián gyönggyel hímzett fehér selyemruhát viselt. Kedvelték a zöldet a hűség jelképét is. Habsburg Mária, 1552-ben aranybrokáttal díszített zöld selyemdamasztban esküdött örök hűséget II. Lajos királyunknak.

Gyakran választották a hatalom és a gazdagság jelképét, a vörös színt. 1493-ban Bianca Maria Sforza karmazsin (meggyvörös) színű ruhát viselt arany és drágakőhímzéssel, mikor Miksa német-római császárhoz ment nőül. A vörös egyre kedveltebb lett, egészen a XVI. század végéig, amikor kezdte a fekete kiszorítani. A század második felében uralkodó ún. spanyol reneszánsz divat ugyanis ezt a színt népszerűsítette. Ezt tartották ekkoriban a legünnepélyesebbnek. Egy viseletkönyv szerzője 1600-ban azért mentegetőzik, hogy a menyasszonyt régimódian vörös ruhában ábrázolja, holott már a fekete dívik. Ez azonban még nem lehetett teljesen eldöntött kérdés, mert egy jegyespár 1598-ban arról levelezett, hogy a szertartásra a megszokott vörös atlaszt, vagy inkább az újmódi fekete selymet válasszák-e. Gyakran a fekete ruha alá vörös alsószoknyát vettek, vagy fölé bíbor kötényt, így egyesítve a két ünnepi színt.

A fekete uralma tartós volt, még a XVIII. század derekán is megmaradt. Így 1755-ben egy pfalzi esküvőn a fehérruhás koszorúslányok karéjában az ifjú pár fekete bársonyban jelent meg. Később a népviselet őrizte meg ezt a szokást nemcsak Németországban vagy Franciaországban, de nálunk is egészen az első világháborúig. A fehér árnyalatú ruha a XVIII. század második felében lett divatos főúri körökben, felelevenítve azt a korai keresztény szimbolikát, hogy a fehér az ártatlanság, a szüzesség jelképe. I. Jakab angol király lánya Erzsébet hercegnő 1613-ban fehérrel hímzett ezüstbrokát ruhában esküdött örök hűséget Frigyes német palotagrófnak. Feltehetően az ő példájuk nyomán a német arisztokratáknál kedvelté vált az ezüstbrokát. Sophie hannoveri hercegnő például azt írja visszaemlékezéseiben, hogy esküvőjén 1657-ben „német divat szerint ezüstbrokát ruhába öltöztették, fejedelmi hosszúságú uszállyal”. Angliában 1733-ban jelent meg ismét az ezüstbrokát, Anna hannoveri hercegnő viselte I. Vilmos orániai herceggel kötött esküvőjén. Franciaországban még sokáig ragaszkodtak a feketéhez, amelyet arannyal díszítettek. Így a XVIII. század elején például Laynes herceg írta naplójában, hogy Montbazon herceg menyegzőjét felháborodás kísérte, mert az ara arany,- és ezüstbrokátot viselt, 1745-ben viszont a francia trónörökös menyasszonya, egy spanyol infánsnő jelent meg fehér ezüstbrokátban – s mivel az uralkodócsaládot nem megszólni illet, inkább utánozni -, a ragyogó anyag így vált mind kedveltebbé Franciaországban is. Az ezüstbrokát azonban nagyon drága volt, így érthető, hogy az arisztokráciát utánzó szegényebb nemes- és polgárleányok fehér selymet, vagy bársonyt választottak életük nagy eseményére.

A fekete háttérbe szorulásával azonban nem csak a fehér jelent meg a XVIII. század végén, hanem más divatszínek is. Az első francia divatlap, a Galerie des Modes et Costumes 1780-ban világoskék selyemből készült díszruhát ajánlott. Ugyanebben az időben Montmorency hercege, az egyik legelegánsabb francia divatfi azzal lepte meg a kíváncsi párizsiakat, hogy nem csak ő maga és menyasszonya, de a vendégsereg is ezüsthímzéses lila selyemruhában pompázott az esküvőn.

A menyasszonyi ruha maihoz hasonló színét és kiegészítőit a XIX. század első éveiben nyerte el, mégpedig az antik viseletet, szokásokat utánzó empire divat (kb. 1799-1814) hatására. A XVIII. század második felében ugyanis sok ókori szobrot találtak, amelyek fellelkesítették a hölgyeket. Mivel ezek a szobrok túlnyomórészt fehér márványból készültek, azt hitték, hogy a régi rómaiak is mellőzték a színeket. Azóta tudjuk, hogy ez az elképzelés téves volt, de a XIX. század elején szinte kizárólagos volt a fehér egyeduralma, s ekkor vált ismét a szűzi, ártatlan ara kiváltságává is a hószín menyasszonyi öltözék a mirtusszal és a fátyollal egyetemben.

Az első „hagyományos” esküvői ruha a Journal des Dames et Modes nevű divatlapban jelent meg 1813-ban. A hímzett fehér selyemből készült ruhát virágok díszítik, rövid ujjú és kivágott – a magas nyak és hosszú ujj csak jóval később vált előírásossá -, a fejen virágkoszorúval, mirtusszal és lebegő fátyollal. Az utóbbiakat szintén az ókori Róma hagyományaiból merítették, ahol a menyasszonyok sárga fátylat viseltek, és mirtuszkoszorúval övezték a fejüket.

A fátyol keletről származott, s azt fejezte ki, hogy a leány ezentúl a férje tulajdona lesz, akit avatatlan szemek nem méregethetnek, sőt az ura is csak a szertartás után veheti alaposan szemügyre. Néha azonban az új „tulajdonost” is meglepetés érte, mint a Biblia tanulsága szerint Jákobot, mert sátrába nem a szépséges Ráchelt vitték, akiért már hét évet leszolgált leendő apósa házánál, hanem a csúnyácska elsőszülött leányt, Leát. Szerencsére ekkor még divat volt a többnejűség, így Jákob a szeretett Ráchelt is megkaphatta, „csak” újabb hét évet kellett szolgálnia érte.

A középkorban a leányok nem viseltek fátylat – ők szabadon bűvölhették hosszú hajukkal a férfiakat, de az asszonyoknak el kellett takarniuk ékességüket. A megesett lányoknak viszont – éppen szégyenük jeléül – az oltár előtt is fátyolban kellett megjelenniük. A mirtusz felelevenítése talán még furcsább – hiszen ez a szép virág az ókorban Vénusznak, a szerelem istennőjének kedvence, s az érzéki vonzalom jelképe volt. Az istennő tiszteletére a hetérák díszítették vele magukat a lakomákon, míg a menyasszony és a vőlegény a várható érzéki örömök jeleként viselte koszorúba fogva a virágokat a fején.

Az élővirág-koszorú a középkorban is kedvelt volt. Az ókeresztény egyházatyák ugyan tiltakoztak ellene, pogány hagyománynak tartották, és Krisztus meggyalázásával érveltek: „Az Üdvözítőt tövissel koszorúzták meg, s ti az ő szenvedéseinek jelképével az örömöt és a vigasságot ünneplitek?” Később az egyház megbékélt ezzel a szokással, sőt a koszorút az eskető pap helyezte a kibontott hajú menyasszony homlokára, elismerve szűzi tisztaságát. Az a leány viszont, akiről kiderült, hogy nagyra becsült kincsét eltékozolta, még ha a vőlegényével tette is, jól járt, ha csupán fátyolt borítottak a fejére, a világ csúfjára és nem szalmakoszorút.

A szerény élővirág azonban nem fejezte ki az ifjú pár és a szülők gazdagságát, ezért lassan átadta helyét díszesebb fémpántoknak, gyöngyös pártáknak és ékköves koronának. A menyasszonyi koronák túlzott díszítését 1603-ban olyan rendelettel kívánták megfékezni, amely kimondta; hogy a korona nem lehet ékesebb 6 guldennél. Apor Péter is azt írta krónikájában, hogy a menyasszony „jóféle gyöngyös, köves koszorút viselt”. A XVI-XVII. századi Erdélyben, 1805-ben egy német grófné azt írta a barátnéjának: „Wilhelm (a vőlegény) élénken tiltakozott az újmódi mirtuszkoszorú ellen, és én sem ellenzem anyáink merev kis koronáját, amely számomra is egyedüli jelképe a menyasszonynak.”

A XIX. század elején terjedt el az a szokás is, hogy a vőlegény fekete frakkot öltsön az esküvőre – ugyanis ekkor vált a fekete mindinkább az ünnepélyes alkalmak színévé a férfiak öltözködésében. Később a század második felében a frakk már csak este volt megfelelő, a délben tartott szertartáson szalonkabátban, vagy zsakettben illet megjelenni. Ez utóbbi még ma is feltűnik a legelegánsabb esküvőkön.

Az elmúlt kétszáz évben a menyasszonyi ruha szabása követte a mindenkori divatot: az 1800-as évek közepén abroncsos szoknya dagasztotta, a század végén óriási uszály követte. A rövid menyasszonyi ruha az 1920-as években jelent meg, s maradt meg napjainkig a szerényebb menyegzők megfelelő öltözékének a kosztümmel együtt. Változott a fátyol alakja mérete is, a leghosszabb talán 1940 körül volt, amikor a fényképész előtt álló pár hosszan rendezgette a többméteres hímzett tüllfátyolt. Az 1960-as évek végén úgy tűnt, vége a fátyol uralmának. A lányok a ruha anyagából készült kapucniban, marabutollal szegett kendőben, széles karimájú kalapban álltak az anyakönyvezető elé. Ez érthető módon nem tetszett a tüllgyárosoknak, bizonyára nem véletlen, hogy a hetvenes évek végétől ismét hosszú tüllfátylat igazgathattak magukon a boldog arák.

Az utolsó „nagy esküvőt”, amire a világ odafigyelt, Angliában tartották 1981-ben, amikor Károly angol trónörökös vezette oltár elé Lady Diana Spencert. Lady Di csodálatos abroncsos szoknyájú, uszályos ruhakölteményét Emanuellel terveztette.

Ma is sok menyasszonyi ruha bő szoknyás, uszályos.