2019. jún 14.

Fotóim története feketén-fehéren

írta: Sz. Barta Ágnes
Fotóim története feketén-fehéren

ejjeli_budapest_01.png

Az érettségi után maradhattam volna ötöd éven, de rájöttem, hogy nem nekem való az informatika szak, amit választottam. Különben is csak a nővéremet követve mentem erre a szakra. Halasztást kértem hát, de végül sose mentem vissza.

Vissza tértem a gyökerekhez. Gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni, alkotni, ezért olyan helyet kerestem, ahol kitudnám aknázni a tehetségem. Apukámmal közösen megtaláltuk a tökéletes helyet, ahol mindenféle képzőművészetről lehetett tanulni. Ebben a művészeti iskolában több szakot is lehetett végezni párhuzamosan. Voltak amúgy is olyan órák amik több szakon is kellettek. Nagyon izgatott a fotó szak. Fotószakon megtanultam, hogy lehet képet komponálni. Ha ez a fényképezőgéppel nem sikerült volna, akkor utána a papírhívásnál, hogy lehet a nagyítógép alatt alakítani a képkivágást. Tanultunk etikát, esztétikát, néprajzot, művészettörténetet, fotótörténetet, fotóelméletet, fotógyakorlatot többek között. A kedvencem természetesen az utóbbi volt. Az elméletben megtanult vegyi anyagokat itt összekeverhettük film, papírhívót, vagy fixírt készíthettünk belőle. A hívó előhívja a negatívból és a papírból a látens képet, ami exponáláskor kerül rá. A fixír pedig fixálja a képet, hogy ne hívódjon tovább, mert egy idő után a negatívon és a papíron az egész fényérzékeny rész előjön, ha nem fixáljuk. Ez még a digitális fényképezés térhódítása előtt volt. Analóg fényképezőgéppel dolgoztunk, amivel filmre exponáltunk. Mi raktuk be a filmet is a gépbe, és mi vehettük is ki. Nekünk kellett rátekerni egy sötétkamrában az orsóra és belerakni a hívótankba. Ezután ráönthettük a hívót, mozgattuk, az idő eltelte után visszaöntöttük a hívót a kannájába, jeleztük egy papíron, hogy hívtunk vele. Ez azért fontos, mert bizonyos számú hívás után ki kell cserélni a hívót, mert alul hívja a negatívot és nem fog látszani rajta semmi. A hívó visszaöntése után a csap alatt öblögettük a tankban a negatívot. Ezután körülbelül 10 percre fixírt öntöttünk rá. Ha azt is visszaöntöttük a helyére akkor még sokáig öblögettük folyóvíz alatt a filmet. Amikor ezzel is megvoltunk kinyitjuk a tankot, kivettük az orsót, szétpattintottuk, kivettük a filmet és a szárítógépbe felcsipeszeltük, úgy hogy az aljára is tettünk egy fémcsipeszt súlynak, hogy lehúzza. Érdemes óvatosan áttörölni, hogy száradás után ne látszanak cseppek.

Hihetetlen izgalmas volt ez is és a papírhívás is. Utóbbinál már használhattunk piros fényű lámpát, vagy gyenge fényű sárgát, zöldet akkor is, amikor elől volt a fényérzékeny fotópapír. Míg a filmhívásnál, attól a ponttól, hogy kivettük a fényképezőgépből a filmet addig, amíg rá nem tekertük az orsóra és be nem tettük a hívótankba, teljes sötétben kellett dolgoznunk. A nagyításhoz előkészítettünk három tálat két csipesszel. Az elsőben hívó volt, a másodikban víz, a harmadikban fixír. (Vigyáznunk kellett ezekkel a vegyszerekkel, mert azoknak a nagyüzemben dolgozó nőknek és férfiaknak, akik papírképet készítettek és a hívóban, fixírben turkáltak puszta kézzel, nap mint nap, bebarnult az ujjuk vége, mi pedig nem szerettünk volna így járni. Ennek elkerülése végett használtuk a csipeszeket.) Beraktuk a nagyítógép erre hivatott részébe a negatívot, beállítottuk, hogy mekkora legyen a nagyítás. Látszódjon rajta az egész kocka vagy sem és mekkora papírt rakunk alá. Beállítottuk az élességet. Ekkor lekapcsoltuk a szoba és a nagyítógép lámpáját is. Csak a színes laborlámpáknak szabadott égnie. Beállítottuk az exponáló órát, ha használtunk. A nagyítógép alá beraktuk a fényérzékeny papírt, amit megfelelő ideig megvilágítottunk. Az exponálóóra számolja az időt és a beállított idő lejárta után automatikusan lekapcsolja a nagyító lámpáját, hogy tovább ne exponáljon. Ez leginkább akkor nagy segítség, ha a közel azonos megvilágítást igénylő negatívod kockáit exponálod. Az optimális megvilágítási idő tesztelésében segít a próbakeret, ami csíkonként letakarja a fotópapírt és mindig egyet-egyet fel lehet belőle emelni. Ezzel lehet a legkönnyebben megállapítani, hogy meddig kell világítani a fényérzékeny papírt. Amelyik csík a végén nyílt föl az lesz a legvilágosabb, mert azt érte a legkevesebb ideig a fény. Az exponálás, megvilágítás során a fényérzékeny anyagban a fény hatására a fotoemulzióban lévő ezüst-haliod szemcsékben apró, mikroszkóppal sem látható ezüstcsírák keletkeznek. A megvilágítás hatására kialakul egy rejtett más néven latens kép, melynek feladata, hogy megindítsa az úgynevezett előhívási folyamatot, melynek során azok a szemcsék, melyek részt vesznek a latens kép kialakításában fém-ezüstté alakulnak át. Ha elkészült az exponálás, lekapcsolt a nagyítógép lámpája, akkor beraktuk a papírt a hívóba, ha előhívódott, akkor a tál vízbe, hogy a hívó lemosódjon róla és így ne keveredjen a fixírrel. Végül a fixírbe került körülbelül tíz percre. Ezután hosszasan mosni kell folyó víz alatt a papírokat, hogy eltüntessünk belőle minden vegyszermaradványt. 

Az elején nagyon sokat hibáztam. Mindent elrontottam, amit csak el lehet képzelni. Gyakori hiba volt, hogy szöszös volt a negatív, vagy karcos és így természetesen a kész kép is. Előfordult, hogy Newton gyűrűs lett, ami olyan a papíron, mintha egymás tetején amőbák úsznának rajta, egyre kisebb és kisebb méretben. Ez akkor alakul ki, ha kicsit bepárásodik a negatívtartó és így összeragadnak a negatívval. Azért beletanultam és néha a véletlenek érdekes dolgokra engedtek rájönni. A fekete-fehér fotókat nagyon megszerettem. Megtanultam barnítani is, aminek még büdösebbek a vegyszerei, mint a fekete-fehér nagyításnál eddig megismertek. Bár ezek nekem már nem olyan szagosak, mert kellemes élményekhez kapcsolódnak. Egyik csoporttársammal, aki a barátnőm is volt egyben mindenféle technikákkal barnítottunk.

Nagyon sokat dolgoztam a laborban, sokszor egyedül késő estig. Otthon a pincében is kialakítottam magamnak egy kis labort, ha nem tudnék bemenni az iskolaiba. Az iskolában régi analóg fényképezőgépeket is kipróbálhattunk, amibe felülről kell benézni, hogy az előtted lévő képet lásd. Ez a gép nagyobb negatívra fotózott, mint a normál gép, ami nekem is volt. Részletgazdagabbak voltak így a negatívok, és a papírkép is szebb lett, mert nem kellett annyira nagyítani a megfelelő méret eléréséhez. Tanultunk portré és tárgy fotózást is. Ismereteket szereztünk arról, hogyan kell beállítani a lámpákat, a hátteret, a softbox-ot és a szűrőket. Mik a jó kivágások egy képnél, mi az előnyös és mi a hátrányos. Rengeteg mindent elsajátítottunk.

Kedvenc fotósorozataim közé tartoznak a városképek, az omladozó házakról. Ilyen például a "Város torzó" sorozatom, ahol még rátettem egy lapáttal bűvészkedve a nagyítógép alatt. Torzítással hangsúlyoztam ki még jobban a házak lerobbantságát. Egyedi, megismételhetetlen képeket hoztam létre. 

Másik szeretett sorozatom a "Konyhaművészet" címet kapta. A konyhában előforduló tárgyakról csináltam kontakt képeket. A kontaktról bővebben egy régebbi bejegyzésemben az "Esztergomi kontakt"-ban olvashattok.

Vizsgamunkámban sorozatot alkottam a Vekerle-telepről, mert lenyűgözött a hely kisvárosi bája.

Ezenkívül kedvelt fotótémáim a lovak, hajók, gyárak, események és a tájak.

 

Szólj hozzá

alkotás fekete-fehér élmény felvétel negatív csipesz labor hívó sötétkamra fotópapír fényérzékeny fekete-fehér film vegyianyagok exponáló óra nagyítógép fixír levilágítás piros fényű lámpa