Ez alkalommal a Galopp című filmem forgatásáról és vágásáról fogok nektek írni.

Ezt a filmet az Ügető című filmemmel majdnem egy időben vettem fel. Az ügető és a galopp pályán való felvételt egy azon személlyel kellett leegyeztetnem. Míg az ügetőpályára egy csoporttársammal mentem, a galopp-pályára a Kincsem parkba, egy barátommal. Hétvégén került sor a videózásra. Elcipeltük a kamerát, töltővel, akkumulátorral és az állvánnyal együtt. Egy egész napot azzal töltöttem, hogy vágóképeket vettem fel. Beállítottam a kameraállványt egy másik helyre, beállítottam a magasságot. Rátettem a kamerát az állványra, beállítottam a dőlésszöget, a képkivágást. Ezután a fehér szintet, egy fehér lappal. (Ez azért kell, hogy ne tolódjanak el a színek, hogy a fehér fehér legyen, a piros piros.) Ezután kezdődhetett az exponálás. A kamera egy videó kazettára, úgynevezett VHS kazettára vette fel a képet. Én a vizsgafilmemet S-VHS kazettára vettem, ami még jobb minőségű volt. Erről az analóg hordozóról a felvett anyagot még be kellett digitalizálni, ha vágni akartuk, de a kamerában le lehetett játszani a felvételeket ellenőrzés végett. Ha az operatőrtől külön rendezője van a filmnek, akkor egy monitorral kötik össze a kamerát, így a rendező is közvetlenül látja mi kerül a képre, a szalagra.

A filmet úgy lehet élvezetessé tenni, ha a képkivágások, azaz a plánok váltakoznak, a kameramozgások változatosak, de ez alá van rendelve a mondanivalónak, nem ad hoc alapon zajlik és nem megy a nézhetőség rovására sem. Az a jó, ha észre sem veszi különösebben a néző, láthatatlanul mégis izgalmasabbá teszi a képi megjelenítést. A képkivágás méretére vonatkozóan lehet szuper közeli vagy premier plán. Itt csak egy kis részletet mutatsz meg, két szemet, vagy egy arcot. Lehet nagytotál, amikor messze látszik a horizont és a jelenlévő szereplők, helyszín mind benne van a képben. És természetesen van ezek között még számtalan plán. Az egyik legismertebb még az amerikai plán, amelyik képkivágásban térdnél vágják a színészt. Vannak még egyéb plánok szűkszekond, bőszekond, kistotál, amik nevezetesek.

A kameramozgások pedig mehetnek egy pontból mozgatva oldalra, akkor svenkelésnek nevezzük, mehetnek egyenes vonalban vízszintesen párhuzamosan, vagy közelítve, vagy távolítva akkor fártolásnak nevezzük, vagy függőlegesen, akkor kranolásnak. Lehet még zoomolni is, az objektív mozgatásával, akkor a plánt is váltjuk. Ezeket a mozgásokat kombinálni is lehet. A fártolásnál segíti az operatőr dolgát egy sín és egy kocsi, hogy egyenletesen tudjon mozogni, a kránolásnál pedig egy daru, hogy egész magasra is fel tudjon menni a kamera és közben akár a dőlésszöge is változzon.

Én ezek hiányában csak az állványomat és a vállamat használhattam a kameramozgásokhoz. Ennek kivitelezése nagyon nehéz volt számomra, mert nagy volt a kamera -hiszen belefért egy naagy VHS kazetta is-  az alultáplált karizmaimnak. Fáradtságos volt a kamerát egyenesben tartani a vállamon. Súlyos volt, de ez volt az előnye is, mert a kicsi kamerát meg pont a könnyűsége miatt nehéz döccenés mentesen megtartani. A kifacsart helyzetekben pedig mindegy milyen kameránk van mindegyikkel nehéz dolgozni.  A karom nagy igénybe vételnek volt kitéve az egész napos cipekedéssel, kameramozgatással. A lovak szépsége viszont feledtette a fáradtságot, amit a karomban éreztem. A pálya hatalmas volt. Zajlottak a versenyek, ami jó téma volt a megörökítésre. Akivel voltam a pályán még fogadott is egy lóra. A ló nevének hangzása sem volt túl nyerő körülbelül, mint "Négyballáb". Nem is győzött, csak valahol a mezőny végén kullogott be a célba. A film felvétele viszont jól sikerült, ha a fogadás nem is. Rengeteg szép emlékkel távoztunk és hasznos felvett anyaggal.

A vágásnál a kiválasztott zenékre illesztettem, vágtam a snitteket. Hosszas, munkával töltött napok után sikerült összeállítani a művem. A pályán töltött nap és az elkészült film után nekem is galoppozni támadt kedvem.